A német pallér pallérozatlan némete (II. rész)

E bejegyzésben egy újabb szövegrészlet ismertetésével folytatom az előző posztban látható  1766-ban keletkezett dokumentum bemutatását. Ebben szép példákat találhatunk arra, hogy amit az irodalmi németből tudunk, azt itt jobb nem keresni, mert csak frusztálódunk.

Explication Numerorum – a rajzokon lévő számok magyarázata

1: Figyelemre méltó a kis “e” betű (piros nyíl) írásmódja szókezdő pozícióban. Az “u” betűk felett egy kis pont nélküli “kérdőjel” áll. Ebben végig következetes “Matteus Heüßelbeckh” uradalmi pallér úr, a szöveg írója, A “ß” a 4. szóban mindkét esetben az “s” helyett áll. A jól emlékezett Heüßelbeckh, hogy egyszer egy másik szövegben látott egy “h”-t a német “ajtó” szóban, de ő nem jó helyre írta: Thür volt akkor a helyes írásmód, és nem Tühr. Ugyanígy látjuk a 6. sor utolsó szavában is.

2: Úgy tűnik, pallérunk nem ismerte a “von” előljáró szót. Mindenhol “Vor” áll. (zöld aláhúzás, az 5. sorban kék) Utána a vonzat sem jó: “den”. Úgy látszik, a “G” betűvel is gondja volt, ezért kisbetűs a 4. szó: “gestüth”. A szóvégi “h” (lila nyíl) más és mondhatni díszesebb mint a szóban lévő. A 4. sor végén ugyanígy.

3: Az előző bejegyzésben már említett ü-zés. Több dokumentumot láttam már a szerzőtől, de mindenhol “stiegen”, és nem “stügen” a lépcsők. (kék aláhúzás) Hogy hol szedte fel ezt a szóalakot…?

4: A 2. szó végén a sajátos kivitekezésű “f” betű akaszthatja meg egy pillanatra az olvasásunkat.
A papír elbarnult foltján a “deß” egyes hímnemű birtokos névmás: “deß Herrn”.
Az utolsó szó “Bothen”. A szerzőnknél többször előfordul, hogy a zöngés-zöngétlen mássalhangzókat keveri, de legalább következetesen. A “th” helyett “d” betű kellene oda: “Boden” – és így már nem kérdés, mit is jelent a szó.

5: A fentiekben már tárgyalt dolgok jönnek elő. A kérdés csak az, hogy ha a szerző  a birtokos névmásban (Sein – 2. és 4. sor) le tudja írni az “S” betűt, akkor pl. itt az első szóban miért nem? Nagyon önkényesen használja a kis- és a nagybetűket.

6: Az első szó “Zeiget” – az egyetlen ige az egész Explicatioban. A zöld négyszögben egy “sch” betűkapcsolatot emeltem ki. Mások írásában is előfordulhat, hogy a “c” a normál helyéhez képest mondhatni “szédítő magasságban” kezdődik, és onnan indul még magasabbra a “h”.

7: Itt csak az utolsó szó jelenthet gondot: “ferth”. Itt egyrészt elől “elkopott” a “P”, és másrészt megint a zöngés-zöngétlen váltás van a végén. Ha erre rájövünk, akkor nem kérdés, hogy a “ferth”, az bizony “Pferd”.

(Folyt. köv.).

 

Reklámok

A német pallér pallérozatlan némete (I. rész)

E bejegyzésben egy 1766-ban keletkezett dokumentumot mutatok be paleográfiai szempontból. Az irat a német kézírásokkal foglalkozni kívánó kezdő szintű érdeklődők elriasztására tökéletesen alkalmas, annyi „gond” van vele. De természetesen nem ez a cél, csupán szemléltetni kívánom milyen nehézségekbe ütközhetünk egy 18. századi  német nyelvű forrás értelmezése során.

A dokumentum teljes képe.

Az irat a szülőfalumhoz – Nagynyárádhoz – tartozó Földvár (ma: Sátorhely)-pusztára tervezett cs. k. lótenyésztő telep főhomlokzati képét, alaprajzát és leírását tartalmazza. E bejegyzésben csak a címsorral foglalkozom. A kép kattintással nagyítható.

Az első kérdés mindjárt az első betű. (piros nyíl) A második betű egy “B”, ez tisztán látszik, és a folytatás is: „rüß”. Az első szó „_Brüß”. Tehát az első, iniciálészerűen kihangsúlyozott betű “A”, mert ezzel jön ki egy majdnem értelmes szó: „Abrüß”. Persze ilyen német szó „hivatalosan” nincs. A szerző, „Matteus Heüßellbecks” kőművespallér valamiért ű-zik – a szöveg többi részében is. Az első szó helyesen „Abriß”, ami tökéletesen illik ide, ugyanis egy alaprajzot látunk.
A folytatás rögtön elárulja, hogy az írója nem különösen iskolázott, mivel a nem főneveket is nagy kezdőbetűvel írta: Über Diesen (a 3. és 4. szó). Ugyanakkor a főneveket nem feltétlenül mindig…
Figyelemre méltó a kis “f” írásmódja. (lila nyíl) Teljesen egyéni, csak a kontextusban ismerhető fel egyértelműen. Így rajzolt még az első sor utolsó előtti (“Herschaft”), és a második sor utolsó betűje is (“Hof”).
A második sor első szava „Bellÿ” (kék nyíl), ami helyesen „Bellye”, az akkor még kamarai uradalom névadó településének neve. (Ma Horvátországban van, Bilje.) Némi fantáziával fel lehet ismerni a következő szó – „föthwahr” (világoszöld nyíl) – mögött rejtőző magyar “Földvár” nevet. A méntelepet (gestüth Hof – narancssárga nyíl) tehát a Bellyei uradalomhoz tartozó Földváron tervezték megépíteni.
A címsor átírása: „ABrüß Über Diesen auf dieser aller Höchsten Kaiser: König: Herschaft / Bellÿ in föthwahr Neÿer zu Erbauen gestüth Hof.”
A pallér úr nem csak a kor német helyesírását nem ismerte, ami  a mai értelemben tulajdonképpen még nem létezett, de mint azt a következőkben látni fogjuk, más gyengéi is voltak a nyelvhasználatot illetően. És ezek bizony feladhatják a leckét az irodalmi németet tanult, és azt profi módon használó kutatónak. Ugyanis a mai német morphológia, a helyesírás és a szintaxis ezekre a szövegekre csak részben alkalmazható. Ezeket az ismereteinket ilyenkor jobb “zárójelbe” tenni, különben nem jutunk messze a szavak kiolvasásában.

(Folyt. köv.)

Párhuzamos betűhasználat

Aki régi német szövegekkel találkozik, az tapasztalhatja, hogy a nem német szavakat nem fraktúrral nyomtatták, ill. nem a német folyóírás betűivel írták. Ezek az eltérő betűtípussal szedett, vagy írt szavak sok esetben latin eredetűek, de természetesen más nyelvekből is származhatnak. Ez feltételezte, hogy az írójuk mindkét betűtípust jól ismerte, és azokat nehézség nélkül alkalmazni is tudta.
Ennek a párhuzamosságnak a szemléltetésére a Bellyei uradalomról 1780-ban készült összeírás címlapvignettáját, és egy szövegrészletét mutatom be. Bellye az egykori Baranya vármegye déli részén található. Ma Horvátországban van, a hivatalos neve Bilje. Az uradalom az összeírás készítésekor a Habsburg család birtoka volt.

 

A borítóoldal vignettája

A vignetta hat rövid sora jól szemlélteti az eltérő betűtípusok együttes használatát.

  1. sor: Kiskapitális mondhatnánk az első pillantásra. Ez részben igaz, de már itt is két betűtípus szerepel. Ugyanis a Belly-er utolsó szótagja gót betűs, mivel az “er” a helységnevekből képzett jelzők német képzője. A második szó latin: Conscriptio (“összeírás”), de a végén ott is egy gót “s” van.
  2. sor: “Nachtrags-Instrument”. Mivel itt az összetétel első tagja német szó, a második latin eredetű (instrumentum), ezért elválasztva szerepelnek.
    Az első két sorban szereplő fogalom valójában egy 2 latin és 1 német szóból álló háromtagú szörnyű  “Bürokratendeutsch” összetétel: Conscriptionsnachtragsinstrument.
  3. sor: Itt is van egy “kultúraváltás”. A latin szavak után arab számok állnak.
  4. sor: Az első két szó német (“samt beygebundenen”), így azokat fraktúr betűkkel írta a császári hivatalnok, a sor 3. szava latin (Inventarium), így a betűkép ismét ehhez alkalmazkodik. A szó érdekessége, hogy az utolsó szótagot a következő sorban találjuk – egy újabb “fonttal” írva.
  5. sor: A 2. 3. és 4. szó német, így fraktúr. A sorzáró “sub A” latin kifejezés, így a betűk is újra változnak.
  6. sor: Két rövidítés – “Numero primo”.

Az uradalmi összeírás és leltár első belső oldalának részlete.

Az első sort tekinthetjük “fett fraktúrnak”, a második nem fett fraktúr. A “Baranyavarer” szóban a két “r” betű azért különbözik, mivel a Barnyavar nem fraktúrral van írva, csak az “er” melléknévképző. Érdekesnek tartom, hogy bár a “Komitat” (vármegye) a latin “comitatus” szóból van, a hivatalnok inkább érezte német szónak, és ezért fraktúrral írta. (Fent az “Instrument” is egy elnémetesített latin szó, de ott megmaradt a “latin” betű.)
A szövegben lévő többi latin szóval nem fogalalkozom most, ezek rögtön “szembe szöknek”. Inkább a pirossal aláhúzottakhoz fűznék egy-egy gondolatot.
A 4-5. sorban: “Herrschaft Bellye”. A helységnév nem kancellári német írással szerepel. Az “y” felett sok esetben két pont is látható, mint esetünkben is. (A címvignettában azonban nem!)
A 6. sorban a két bérlő nevét húztam alá, akik 1775. május 1-től kilenc évre bérelték az uradalmat a kincstártól, majd a későbbi tulajdonosától, Mária Krisztina főhercegnőtől.
Az első név “Lukas Lazár”. A Lukas német folyóírással van, a Lazár “latin” betűkkel. A Lázárt a hivatalnok nem érezte német névnek. Itt jól megfigyelhető a két “L” írásképe közötti különbség.
A másik név: “Isaack Kiss”. Itt az “Izsák” a német név, így német folyóírással szerepel.  A “Kiss” névben láthatjuk, hogy többféle “s” betűt használtak, attól függően, hogy az a szóban, vagy a szó végén állt. Ez vonatkozik a német “s” betűkre is: Lukas – Isaack.

A hivatalnok “kompetenciáihoz” tartozott tehát a többféle betűtípus ismerete és alkalmazása. Ezek: 1. A német kancelláriai írás kisbetűi; 2. A német kancelláriai írás nagybetűi, 3. A gótbetűs írás kisbetűi, 4. A gótbetűs írás nagybetűi, 5. A latin írott kisbetűk, 6. A latin írott nagybetűk, 7. A nyomtatott gót kisbetűk, 8. A nyomtatott gót nagybetűk, 9. A nyomtatott latin kisbetűk, 10. A nyomtatott latin nagybetűk.