A német pallér palléroztalan némete (III. rész)

Folytatom az előző két bekezdésben megkezdett 1766-kelt német szöveg sajátosságainak bemutatását. A korábban már említettekre nem térek itt ki. Természetesen érvényes itt is, amit a február 16-i bejegyzésben írtam, inkább ne keressünk helyesírási szabályokat a szövegben.
(A kép kattintással nagyítható.)

8. sor: “Bescheller” – Beschäler

9. sor: a zöngés-zöngétlen mássalhangzók csereberéje és fonetikus leírása ad okot a homlokráncolásra az első nekifutásnál: Haber Bothen – Hafer Boden

11. sor: a “stallung” szóban a többi esettől látványosan eltérően indítja a szót. A 4. szóban (krancken) két fajta k-betűt látunk. A zöld körben lévő nagyon egyéni megoldás.

12. sor: ismét egy “ck”, és a mássalhangzó-hasonulás fonetikus átírásának szép példája: Henckste – Hengste

15. sor: újabb “k”, most nagy: Kalte.

16. sor: Az iskolázatlan emberek írására jellemző a következetlenség, azaz ugyanazt a szót különbözőképpen írják, de ez talán fel sem tűnt nekik, vagy legalább is nem zavarta őket túlságosan. Az aláhúzott példa: Jehrigen – szemben a 12. és 15. sorban lévő Dehnungs-h nélküli verziókkal (Jerige). Helyesen jährige/n

(Folyt. köv.).

A német pallér pallérozatlan némete (II. rész)

E bejegyzésben egy újabb szövegrészlet ismertetésével folytatom az előző posztban látható  1766-ban keletkezett dokumentum bemutatását. Ebben szép példákat találhatunk arra, hogy amit az irodalmi németből tudunk, azt itt jobb nem keresni, mert csak frusztálódunk.

Explication Numerorum – a rajzokon lévő számok magyarázata

1: Figyelemre méltó a kis “e” betű (piros nyíl) írásmódja szókezdő pozícióban. Az “u” betűk felett egy kis pont nélküli “kérdőjel” áll. Ebben végig következetes “Matteus Heüßelbeckh” uradalmi pallér úr, a szöveg írója, A “ß” a 4. szóban mindkét esetben az “s” helyett áll. A jól emlékezett Heüßelbeckh, hogy egyszer egy másik szövegben látott egy “h”-t a német “ajtó” szóban, de ő nem jó helyre írta: Thür volt akkor a helyes írásmód, és nem Tühr. Ugyanígy látjuk a 6. sor utolsó szavában is.

2: Úgy tűnik, pallérunk nem ismerte a “von” előljáró szót. Mindenhol “Vor” áll. (zöld aláhúzás, az 5. sorban kék) Utána a vonzat sem jó: “den”. Úgy látszik, a “G” betűvel is gondja volt, ezért kisbetűs a 4. szó: “gestüth”. A szóvégi “h” (lila nyíl) más és mondhatni díszesebb mint a szóban lévő. A 4. sor végén ugyanígy.

3: Az előző bejegyzésben már említett ü-zés. Több dokumentumot láttam már a szerzőtől, de mindenhol “stiegen”, és nem “stügen” a lépcsők. (kék aláhúzás) Hogy hol szedte fel ezt a szóalakot…?

4: A 2. szó végén a sajátos kivitekezésű “f” betű akaszthatja meg egy pillanatra az olvasásunkat.
A papír elbarnult foltján a “deß” egyes hímnemű birtokos névmás: “deß Herrn”.
Az utolsó szó “Bothen”. A szerzőnknél többször előfordul, hogy a zöngés-zöngétlen mássalhangzókat keveri, de legalább következetesen. A “th” helyett “d” betű kellene oda: “Boden” – és így már nem kérdés, mit is jelent a szó.

5: A fentiekben már tárgyalt dolgok jönnek elő. A kérdés csak az, hogy ha a szerző  a birtokos névmásban (Sein – 2. és 4. sor) le tudja írni az “S” betűt, akkor pl. itt az első szóban miért nem? Nagyon önkényesen használja a kis- és a nagybetűket.

6: Az első szó “Zeiget” – az egyetlen ige az egész Explicatioban. A zöld négyszögben egy “sch” betűkapcsolatot emeltem ki. Mások írásában is előfordulhat, hogy a “c” a normál helyéhez képest mondhatni “szédítő magasságban” kezdődik, és onnan indul még magasabbra a “h”.

7: Itt csak az utolsó szó jelenthet gondot: “ferth”. Itt egyrészt elől “elkopott” a “P”, és másrészt megint a zöngés-zöngétlen váltás van a végén. Ha erre rájövünk, akkor nem kérdés, hogy a “ferth”, az bizony “Pferd”.

(Folyt. köv.).

 

A német pallér pallérozatlan némete (I. rész)

E bejegyzésben egy 1766-ban keletkezett dokumentumot mutatok be paleográfiai szempontból. Az irat a német kézírásokkal foglalkozni kívánó kezdő szintű érdeklődők elriasztására tökéletesen alkalmas, annyi „gond” van vele. De természetesen nem ez a cél, csupán szemléltetni kívánom milyen nehézségekbe ütközhetünk egy 18. századi  német nyelvű forrás értelmezése során.

A dokumentum teljes képe.

Az irat a szülőfalumhoz – Nagynyárádhoz – tartozó Földvár (ma: Sátorhely)-pusztára tervezett cs. k. lótenyésztő telep főhomlokzati képét, alaprajzát és leírását tartalmazza. E bejegyzésben csak a címsorral foglalkozom. A kép kattintással nagyítható.

Az első kérdés mindjárt az első betű. (piros nyíl) A második betű egy “B”, ez tisztán látszik, és a folytatás is: „rüß”. Az első szó „_Brüß”. Tehát az első, iniciálészerűen kihangsúlyozott betű “A”, mert ezzel jön ki egy majdnem értelmes szó: „Abrüß”. Persze ilyen német szó „hivatalosan” nincs. A szerző, „Matteus Heüßellbecks” kőművespallér valamiért ű-zik – a szöveg többi részében is. Az első szó helyesen „Abriß”, ami tökéletesen illik ide, ugyanis egy alaprajzot látunk.
A folytatás rögtön elárulja, hogy az írója nem különösen iskolázott, mivel a nem főneveket is nagy kezdőbetűvel írta: Über Diesen (a 3. és 4. szó). Ugyanakkor a főneveket nem feltétlenül mindig…
Figyelemre méltó a kis “f” írásmódja. (lila nyíl) Teljesen egyéni, csak a kontextusban ismerhető fel egyértelműen. Így rajzolt még az első sor utolsó előtti (“Herschaft”), és a második sor utolsó betűje is (“Hof”).
A második sor első szava „Bellÿ” (kék nyíl), ami helyesen „Bellye”, az akkor még kamarai uradalom névadó településének neve. (Ma Horvátországban van, Bilje.) Némi fantáziával fel lehet ismerni a következő szó – „föthwahr” (világoszöld nyíl) – mögött rejtőző magyar “Földvár” nevet. A méntelepet (gestüth Hof – narancssárga nyíl) tehát a Bellyei uradalomhoz tartozó Földváron tervezték megépíteni.
A címsor átírása: „ABrüß Über Diesen auf dieser aller Höchsten Kaiser: König: Herschaft / Bellÿ in föthwahr Neÿer zu Erbauen gestüth Hof.”
A pallér úr nem csak a kor német helyesírását nem ismerte, ami  a mai értelemben tulajdonképpen még nem létezett, de mint azt a következőkben látni fogjuk, más gyengéi is voltak a nyelvhasználatot illetően. És ezek bizony feladhatják a leckét az irodalmi németet tanult, és azt profi módon használó kutatónak. Ugyanis a mai német morphológia, a helyesírás és a szintaxis ezekre a szövegekre csak részben alkalmazható. Ezeket az ismereteinket ilyenkor jobb “zárójelbe” tenni, különben nem jutunk messze a szavak kiolvasásában.

(Folyt. köv.)

Handbuch der Schriftarten – Az írásfajták kézikönyve

Albrecht Seemann Lipcsében 1926-ban megjelentette az “Írásfajták kézikönyvét”, amely Németország, Ausztria és Svájc kiadóinak kívánt gyakorlati segítséget nyújtani.
Seemann bevezetőben azzal indokolta egy ilyen összefoglaló könyv szükségességét, mivel a betűöntő üzemek és nyomdák a háború után tulajdonoscseréken estek át, így sok esetben nem lehet már megállapítani egy-egy írásfajta eredetét, illetve a szakma sok esetben másképp hívja ugyanazt az írásfajtát, és ez zavarokhoz vezet a nyomdai gyakorlatban.
Az áttekinthetőség érdekében az egyes íráscsaládok (pl. Gót és Félgót, Schwabacher, Fraktúr, Aniqua, Grotesk, stb.) önálló fejezetekbe kerültek. Itt a “Gót írások” fejezetből szemléltetem eme íráscsalád pár tucat – de messze nem az összes – változatát a gyönyörködtetés céljából.
Az oldalak bal felét elfoglaló rubrikákban az írásfajta neve szerepel, alatta a betűket előállító cég, ha ismert, a betűtervező neve, és hogy mettől alkalmazták, az utolsó sorban pedig, hogy milyen nagyságban állnak rendelkezésre a betűk a nyomdák számára. A könyvben minden írásfajta a maga 16 pontos nagyságában szerepel.

A mű belső címoldala.

Szépírásoktatás I.

Johann Friedrich Kichel straßburgi jegyző 1788-ban jelentette meg „Die teutsche Kurrent- Kanzlei- und Fraktur-Schrift” („A német folyó-, kancelláriai- és fraktúrírás”) című művét, amelyet mint módszertani könyvet az írásoktatóknak is szánt. Tervezem a szépen illusztrált mű több részletének bemutatást e blogban.
Az alább közölt ábrák címsora fraktúr (gót) betű, a többi német folyóírás (Kurrentschrift).

A felső sor: “A kar, a kéz és az ujjak mozgása”.
Az alsó sor: “A mozgások mindig az egyik csillagocskától a másik felé haladva váltakoznak.”

Alkotóelemek: 1., alapvonás; 2., kezdővonás; 3., Route (még utána kell néznem, mi ennek a magyar megfelelője); 4., íves vonás; 5., oldalnyomás (?); 6., pontozás.

Az írás meghatározott dőlése: 1-2: álló-, 2-4: folyó-, 2-3: fekvő írás.

Párhuzamos betűhasználat

Aki régi német szövegekkel találkozik, az tapasztalhatja, hogy a nem német szavakat nem fraktúrral nyomtatták, ill. nem a német folyóírás betűivel írták. Ezek az eltérő betűtípussal szedett, vagy írt szavak sok esetben latin eredetűek, de természetesen más nyelvekből is származhatnak. Ez feltételezte, hogy az írójuk mindkét betűtípust jól ismerte, és azokat nehézség nélkül alkalmazni is tudta.
Ennek a párhuzamosságnak a szemléltetésére a Bellyei uradalomról 1780-ban készült összeírás címlapvignettáját, és egy szövegrészletét mutatom be. Bellye az egykori Baranya vármegye déli részén található. Ma Horvátországban van, a hivatalos neve Bilje. Az uradalom az összeírás készítésekor a Habsburg család birtoka volt.

 

A borítóoldal vignettája

A vignetta hat rövid sora jól szemlélteti az eltérő betűtípusok együttes használatát.

1. sor: Kiskapitális mondhatnánk az első pillantásra. Ez részben igaz, de már itt is két betűtípus szerepel. Ugyanis a Belly-er utolsó szótagja gót betűs, mivel az “er” a helységnevekből képzett jelzők német képzője. A második szó latin: Conscriptio (“összeírás”), de a végén ott is egy gót “s” van.
2. sor: “Nachtrags-Instrument”. Mivel itt az összetétel első tagja német szó, a második latin eredetű (instrumentum), ezért elválasztva szerepelnek.
   Az első két sorban szereplő fogalom valójában egy 2 latin és 1 német szóból álló háromtagú szörnyű  “Bürokratendeutsch” összetétel: Conscriptionsnachtragsinstrument.
3. sor: Itt is van egy “kultúraváltás”. A latin szavak után arab számok állnak.
4. sor: Az első két szó német (“samt beygebundenen”), így azokat fraktúr betűkkel írta a császári hivatalnok, a sor 3. szava latin (Inventarium), így a betűkép ismét ehhez alkalmazkodik. A szó érdekessége, hogy az utolsó szótagot a következő sorban találjuk – egy újabb “fonttal” írva.
5. sor: A 2. 3. és 4. szó német, így fraktúr. A sorzáró “sub A” latin kifejezés, így a betűk is újra változnak.
6. sor: Két rövidítés – “Numero primo”.

Az uradalmi összeírás és leltár első belső oldalának részlete.

Az első sort tekinthetjük “fett fraktúrnak”, a második nem fett fraktúr. A “Baranyavarer” szóban a két “r” betű azért különbözik, mivel a Barnyavar nem fraktúrral van írva, csak az “er” melléknévképző. Érdekesnek tartom, hogy bár a “Komitat” (vármegye) a latin “comitatus” szóból van, a hivatalnok inkább érezte német szónak, és ezért fraktúrral írta. (Fent az “Instrument” is egy elnémetesített latin szó, de ott megmaradt a “latin” betű.)
A szövegben lévő többi latin szóval nem fogalalkozom most, ezek rögtön “szembe szöknek”. Inkább a pirossal aláhúzottakhoz fűznék egy-egy gondolatot.
A 4-5. sorban: “Herrschaft Bellye”. A helységnév nem kancellári német írással szerepel. Az “y” felett sok esetben két pont is látható, mint esetünkben is. (A címvignettában azonban nem!)
A 6. sorban a két bérlő nevét húztam alá, akik 1775. május 1-től kilenc évre bérelték az uradalmat a kincstártól, majd a későbbi tulajdonosától, Mária Krisztina főhercegnőtől.
Az első név “Lukas Lazár”. A Lukas német folyóírással van, a Lazár “latin” betűkkel. A Lázárt a hivatalnok nem érezte német névnek. Itt jól megfigyelhető a két “L” írásképe közötti különbség.
A másik név: “Isaack Kiss”. Itt az “Izsák” a német név, így német folyóírással szerepel.  A “Kiss” névben láthatjuk, hogy többféle “s” betűt használtak, attól függően, hogy az a szóban, vagy a szó végén állt. Ez vonatkozik a német “s” betűkre is: Lukas – Isaack.

A hivatalnok “kompetenciáihoz” tartozott tehát a többféle betűtípus ismerete és alkalmazása. Ezek: 1. A német kancelláriai írás kisbetűi; 2. A német kancelláriai írás nagybetűi, 3. A gótbetűs írás kisbetűi, 4. A gótbetűs írás nagybetűi, 5. A latin írott kisbetűk, 6. A latin írott nagybetűk, 7. A nyomtatott gót kisbetűk, 8. A nyomtatott gót nagybetűk, 9. A nyomtatott latin kisbetűk, 10. A nyomtatott latin nagybetűk.

Egy Fünfkirchen lovag sírlapja

Alább az előző bejegyzésben említett pécsi gyökerű Fünfkirchen-család egyik, egyik immár lovagi rangú tagjának síremlékét mutatom be. Az alsó-asztriai Stützenhofenben található sírfedlap közepén a lovag címere, amelyet a szélekkel párhuzamosan korai újfelnémet nyelvű fraktúr („gót”) betűs szöveg keretez.

A sírlapon lévő szöveg átírása és fordítása:

Hir ligt begraben der Edl u.

vest Gestreng ridther Mert Wynfkircher und ist

ist gestorben MCCCCLVIII u. im LVIII. jar

Sontag n. der heiligen drey königtag dem god genad.

A forrásszöveghez hű fordításom mai központozással:
Itt nyugszik eltemetve a nemes ember és erős, hatalmas lovag Mert Wynfkircher. Meghalt 1458-ban 58 évesen, vasárnap, a Szent Háromkirályok Napján. Isten legyen hozzá irgalmas.

Pécs, Fünfkirchen, Pĕtikostely

Mivel 1983 óta Pécsen élek, a fraktúr / gót betűk világának szánt blogom első bejegyzését a városommal kapcsolatos témának szentelem.
Prága óvárosában a piros alapon fehér betűs mai utcanévtáblák alatt több esetben a házak falán látható az utca régi német és cseh neve is.

A “Fünfkirchen Gasse” festője a Schwabacher és a szűkebb értelemben vett Fraktur betűket vegyesen használta.

A kép a “Fünfkirchen Gasse / Pĕtikostelská ulice” történelmi utcaneveket mutatja. Az előbbi Pécs német neve, az utóbbi a cseh neve. De miért neveztek el Prágában egy belvárosi utcát egy dél-magyarországi városról?
Korábbi netes szörfözéseim során többször belebotlottam az alsó-ausztriai Fünkirchen nemesi családba. Ez esetben ők adják a magyarázat kulcsát.
A Wikipaedia úgy tudja, hogy 1241-ben a mongolok elől Fünfkirchenből Wienbe menekült egy polgár, aki a később lovagi, majd 1698-tól grófi rangra emelt család immár ausztriai ősének tekinthető.
A 19. század derekától a Fünfkirchen grófok magas udvari hivatalokat töltöttekbe. Hans Graf von Fünfkirchennel a férfiág 1970-ben halt ki. (730 évnyi családfa és családtörténet…)
A családnak Habsburg birodalomhoz tartozó Csehországban (Böhmen) is volt birtoka, és Prága óvárosában is egy háza. Azt az utcát a grófi családról nevezték el annó. Ezért tűnik fel Prágában Pécs német neve régi utcanévként.

A lovagi rangra emelt Fünfkirchen család címerpajzsának színei: ezüst, arany (“sárga”), és kék. Pécs város zászlajának színei: arany és kék. Talán csak véletlen az egyezés?

A képek forrása: Wikipédia